Az 1873-as kolerajárvány és a váltóláz problematikája Romhányban

Mészáros Ádám: Az 1873-as kolerajárvány és a váltóláz problematikája Romhányban

Az 1873-as év baljós kimenetelű volt mind Magyarország, mind Nógrád vármegye, mind pedig Romhány község életében. Mondhatni gyászos esztendőként vonult be a történelembe. Köztudott, hogy a XIX. század első harmadában Magyarországon is megjelent kolera ekkor tombolt a legnagyobb mértékben. Országos jelenségről lévén szó, természetes, hogy a ragály Nógrád vármegyét sem kímélte, elsőként 1872. november 19-én ütött ki a Balassagyarmati járásban. Az esetünkben releváns Nógrádi járásban 1873. április 10-ét határozták meg a kórság kiütési napjának. A fennmaradt tisztiorvosi jelentés szerint a járvány teljes időtartama alatt, tehát 1874. január 18-ig a járás népességének 11,2 %-a betegedett meg, s a megbetegedettek 26,6 %-a halálozott el a ragály következtében, mely a járás lakosságának 3 %-át tette ki. Láthatjuk tehát, hogy a megbetegedettek nagy része felgyógyult a kórságból. Ha a járvány teljes időtartamát több részre osztjuk, megállapítható, hogy a legtöbb megbetegedés 1873 szeptembere és novembere között történt, ez idő alatt mintegy 1477 ember betegedett meg, tehát a járvány ekkor tombolt a legerősebben, majd decembertől kezdve fokozatosan csillapodott. A tisztiorvosi jelentésből kiderül számunkra az is, hogy a járvány a felnőtt lakosságot egyértelműen nagyobb mértékben érintette, a megbetegedettek 71,5 %-a volt felnőtt korú, 28,5 %-a pedig gyermek. Ha a betegség végkimenetelét nézzük, akkor a felnőtt lakosság körében a megbetegedettek 24 %-a halálozott el a ragályban. Ez az arány a gyermekek körében 33 %-ra változik. Elmondható tehát, hogy bár a felnőtt lakosság körében többen betegedtek meg kolerában, mégis a gyermekek körében volt nagyobb a járvány mortalitása.[1] A kolera pusztításáról szóló tisztiorvosi jelentés községi szintre is lebontotta a megbetegedettek számát. Ennek köszönhetően részletes adataink vannak arról, hogy Romhányban milyen mértékben dühöngött a bengáli rém. A jelentésből megtudjuk, hogy a községben 1873. május 5-én ütött ki a járvány, ebben a Nógrádi járás területén csak Rétság előzte meg. A korai kitörés ellenére a községben augusztus 31-ig nem történt megbetegedés, szeptembertől november végéig is csak 3 felnőtt kapta el a kórt, akik mindannyian meg is gyógyultak.[2] Ha a járvány teljes időtartamát vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy összesen 20 embert támadott meg a kolera a község lakosai közül, akik mindannyian felgyógyultak a betegségből. Ez az 1674 fős község lakosságának 1,2%-át jelentette. Érdekes, hogy csak kizárólag felnőttek betegedtek meg, a gyermekeket teljes mértékbenérintetlenülhagyta a ragály. A megbetegedettek nemét tekintve pedig egyértelműen megállapítható, hogy a női nemet nagyobb mértékben támadta meg a kór, ugyanis a betegek 65 %-a nő volt.[3]

Az országos viszonylatban hatalmas pusztításokat végző 1873-as kolerajárvány Romhányban való szelíd lefolyása ellenére a községben elhaltak száma feltűnően magas volt. Az 1873. év folyamán ugyanis 103 haláleset történt a faluban. Ez olyannyira kiugrott a környező évek halálozási számai közül, hogy az általunk vizsgált 1850-1924 közötti 74 évben még csak meg sem közelítette ezt a számot. Hogy mi lehetett ennek a rendkívül magas halálozásnak az oka, arra a következőkben próbáljuk megadni a magyarázatot. Romhány község halotti anyakönyveit vizsgálva kiderül számunkra, hogy az 1873-as év folyamán a halálesetek száma augusztustól kezdett ugrásszerűen megemelkedni. A csúcsot szeptemberben, illetve decemberben érte el, mindkét hónapban 17-en hunytak el a községben. Számottevő csökkenés csak 1874 januárjától következett be. A haláleseteket kiváltó okoknál többnyire az úgynevezett közönséges halál bejegyzést találjuk, tehát a halál pontos oka nem ismert. Az országos viszonyokból kiindulva méltán gyaníthatjuk, hogy Romhányban is a kolerajárvány pusztításával állunk szemben. Ennek azonban ellentmond a kolerajárvány pusztításairól szóló tisztiorvosi jelentés, mely szerint a községben a 20 megbetegedésből egyetlen kolerás haláleset sem történt. Ebből kifolyólag további vizsgálatokat kellett elvégeznünk a halálozások okának kiderítése érdekében. Elsőként az elhaltak nemét tettük a vizsgálat tárgyává. Eszerint 1873 januárja és 1874 júniusa között az elhaltak 49 %-a nő, 51 %-a pedig férfi volt. Ez az arány a magas halálozási számú augusztus és január hónapok között a következők szerint alakult, az elhaltak 48 % volt nő, 52 % pedig férfi. Az alacsonyabb halálozású hónapokban, tehát 1873. január és július, valamint 1874. február és június között a halottak között 50-50 %-ban voltak jelen a férfiak és a nők egyaránt. Látható ebből, hogy az elhaltak nemi összetételénél nincs számottevő eltérés, 1873. augusztus és 1874. január között csak minimális férfitöbblet figyelhető meg az elhaltak között. Más volt azonban a helyzet az elhaltak életkor szerinti megoszlásánál. 1873 januárja és 1874 júniusa között az elhaltak 26,6 %-a volt 1 éven aluli csecsemő, 35,2 %-a 1-15 év közötti gyermek, 29,5 %-a 16-64 év közötti felnőtt és csupán 8,6 %-a 65 év feletti idős. A kérdéses hónapokban, tehát 1873 augusztusa és 1874 januárja között az elhaltak 24 %-a volt csecsemő, 44 %-a gyermek, 26,7 %-a felnőtt korú, 5,3 %-a pedig idős. Az alacsonyabb halálozású hónapokban, tehát 1873. január és július, valamint 1874. február és június között az elhaltak 29,7 %-a csecsemő, 25 %-a gyermekkorú, 32,8 %-a felnőttkorú, 12,5 %-a pedig időskorú volt. A fenti arányszámokból látható, hogy a kérdéses hónapokban drasztikusan megemelkedett az 1-15 év közötti gyermekek halálozásának aránya, az elhaltak majdnem felét ők tették ki. Az összes többi korosztály halandósága esetében viszont csökkenést figyelhetünk meg ezekben a hónapokban. Ezekből tehát egyértelművé válik számunkra, hogy az augusztus-január közötti időszak magas halandósága az 1-15 év közötti generációnak köszönhető. Az adatok pontosítása végett az említett 1-15 éves generáción további vizsgálatot hajtottunk végre, melynek során kiderült, hogy a generáción belül is a 2-5 év közötti kisgyermekek halálozása volt különösen magas, csaknem 58 %. Ebből tehát egyértelművé válik számunkra, hogy valamilyen ok miatt 1873 augusztusa és 1874 januárja között a 2-5 év közötti kisgyermekek halandósága ugrott meg.[4] Mint ahogy már korábban említettük, a tisztiorvosi jelentés szerint a kolera Romhányban csekély lefolyású volt, halálesetet egyáltalán nem okozott. A megbetegedettek is felnőttek voltak, gyermekek közül egyáltalán nem estek a kórságba. Ez nagyban hasonlított az 1866-os kolerajárványra, hiszen ott is főként a felnőtt lakosságot támadta meg a kór, a gyermekeket kevésbé. A kolerajárvány csekély voltát erősíti meg munkájában Shvoy Miklós is, aki szerint ahol a kolera 1866-ban nagyobb pusztítást végzett, ott 1873-ban szelídebb lefolyású volt, sőt ezeket a helységeket érintetlenül is hagyhatta.[5] Tehát a kolera jelenléte nem indokolja a halandóság ily mértékű megemelkedését. Érdekes lehet számunkra azonban gróf Szapáry Gyula belügyminiszter 1873. augusztus 14-én a 33.814 szám alatt kiadott rendelete, melyben a koleraorvosok gyógyeljárásának kiterjesztését rendeli el a váltólázban szenvedőkre is.[6] Tehát a rendeletből megtudjuk, hogy a kolerajárvánnyal párhuzamosan a váltóláz is jelen volt az országban, sőt azokon a területeken is dúlt, amelyeket a kolera elkerült. Ezt erősíti az 1873. szeptember 4-én kelt 5725. számú alispáni rendelet, melyben Nógrád vármegye alispánja utasítja a rétsági főszolgabírót, hogy a járványorvosokat utasítsa a váltóláz kezelésére is. Ebből következtethetünk arra, hogy a váltóláz Nógrád vármegyét is érintette.[7] Ezt a következtetésünket alátámasztja a statisztikai évkönyvben található adat, miszerint 1874-ben Nógrád vármegye 180 községét sújtotta a váltóláz, ami nagyságrendileg 11.000 embert betegített meg, és ebből 215 életét oltotta ki.[8] A váltóláz jellegének vizsgálata azonban számos ponton megerősítette a Romhányban 1873 augusztusa és 1874 januárja közötti kimagasló halandóságot. Éppen ezért a következőkben szükségesnek tartjuk röviden áttekinteni a betegség főbb jellemzőit.

A váltóláz (febris intermittens) egy parazitális megbetegedés volt, melyet egyes plasmodium-fajok okoztak. Szokás volt a korban a betegséget maláriának, illetve mocsárláznak is nevezni. Az utóbbi elnevezés onnan származik, hogy a kórság leginkább a nyári időszakban jelentkezett, főleg az állóvizek, pocsolyák és mocsarak környékén. A régebbi időkben úgy gondolták, hogy a fertőzést növényi egysejtűek, algák terjesztik főleg ivóvíz és belégzés által. A valódi kórokozót, a plasmodium-fajokat csak 1880-ban ismerték fel, ám a fertőzés terjedésének módja továbbra is tévúton maradt. Erre csak 1902-ben jött rá Ronald Ross brit orvos, aki szerint a betegséget a maláriaszúnyogok terjesztik, melyek szúrásuk által az egyik emberből a másikba juttatják a parazitákat.[9] A kórság lappangási ideje változó volt, azonban a leggyakrabban 3 napra lehetett tenni. Életkor tekintetében bármilyen korú egyént képes volt megfertőzni, viszont különösképpen a gyermekek voltak veszélyeztetettek, ezen belül is a 3-7 év közöttiek.[10] A betegség rendszerint emésztési zavarokkal, illetve lázzal jelentkezett, majd pedig a láz megszűnt, és a betegen hidegrázás lett úrrá. A hidegrázás periodikusan jelentkezett, kezdetben harmadnaponként, majd pedig egyre sűrűbben. A rázóhidegrohamok előtt a láz rendszerint megjelent, majd a roham tartama alatt fokozatosan emelkedett. Mindeközben az arc sápadt, a körmök pedig elkékültek voltak, a lép nagymértékben megduzzadt. A roham vége felé kezdetét vette az erőteljes verejtékezés, majd a roham ezzel fejeződött be. A hidegrázási roham után rendszerint beállt a forrósági, lázas állapot. Ennek kezdetén a láz gyakran meghaladta a 40 °C-ot, a bőr rendszerint forró, az arc kipirult volt. A folyamatosan jelenlévő izzadás kíséretében a láz csökkenni kezdett, majd teljesen megszűnt. Ekkor vette kezdetét a lázmentes állapot, ami következő hidegrázási rohamig meg is maradt.[11] A két éven aluli gyermekeknél a tünetek általában a fentitől eltérően jelentek meg, ugyanis a rohamok nem voltak ilyen szabályosak, hanem erősen ingadoztak. A hidegrázási rohamot esetükben többnyire görcsroham, illetve álom helyettesítette, melynek során a végtagok elkékültek és kihűltek, a bőr elhalványodott. Ezeknél a gyermekeknél az izzadás is rövidebb ideig tartott.[12] A betegség szövődményeként leggyakrabban vízkór, vérszegénység, illetve feketevérűség alakult ki.[13] A betegek gyógykezelése szempontjából különösen fontos volt a kór felismerése, mely azonban a korabeli emberek számára igen nagy nehézséget okozott. Gyakran keverték össze hastífusszal, illetve görvélykórral, s ez a félreismerés okozhatta a magas halandóságot. A megfelelően, s idejében felismert bajt viszonylag hatékonyan tudták kezelni. A kezelés főleg a lázrohamok csillapítására irányult, kininoldat segítségével végeztek. A betegség megelőzése szintén nehézségekbe ütközött a korban, hiszen nem ismerték a kórokozót, és a fertőzés terjedésének módját sem. Gyakran nagy hangsúlyt fektettek az ivóvíz megfelelő megválasztására, mellyel nyilván nem sok sikert értek el. A malária sújtotta vidékekről és a mocsaras területekről való elkülönítés viszont hatásosnak bizonyult.[14]

A váltóláz főbb jellemzőit ismertetve ismételten célszerűnek tartottuk átvizsgálni a Romhányban, 1873 második felében történt kimagasló halandóságot. Munkánkban korábban említettük, hogy a váltóláz főleg a 3-7 év közötti gyermekeket támadta meg. Ez a tény Romhány esetében is felismerhető, ugyanis 1873 augusztusa és 1874 januárja között egyértelműen a 2-5 év közötti gyermekek halálozása ugrott meg. A váltólázra enged következtetni bennünket az a tény is, hogy a betegség rendszerint a forró nyári hónapokban kezdett jelentkezni, s az ősz, illetve tél folyamán további kisebb járványokat okozott. Romhányban a halálozások megnövekedése ezzel szintén összhangban állt, ugyanis augusztus hónapban kezdtek nagyobb mértékben megszaporodni a halálesetek, majd a csúcsot szeptember, illetve december hónapokban érte el. Maláriára utaló jel lehet az is, hogy a betegség főként vizenyős, mocsaras területeken alakult ki. Ez a feltétel is adott volt Romhányban, hiszen a községet kettészelte az akkor még szabályozatlan Lókos-patak, melyet a kiöntések miatt gyakran egész éven át mocsaras, vizenyős területek, árterek szegélyeztek. Mocsárláz jelenlétéről árulkodhat az a jelenség is, miszerint a magas halálozások kiváltó okát a községben nem ismerték fel, közönséges halálnak tekintették. Vélhetően ennek oka az lehetett, hogy a faluban nem ismerték fel a betegséget, hiszen ahogy említettük, ez ekkoriban nagy nehézségekbe ütközött. Éppen ezért a kezeletlen esetek okozhatták a halálesetek hirtelen történő megemelkedését. Természetesen adatok és források hiányában a magas halandóság okát nem lehet minden kétséget kizáróan eldönteni, viszont a fenti számos tényező együttes jelenléte feltételezhetően a váltóláz jelenlétére utal.

Felhasznált irodalom és források

Bókay János – Flesch Ármin – Bókay Zoltán: A gyermekorvoslás tankönyve. Mai Henrik és Fia Könyvkereskedése, Budapest, 1916.

Gerhardt Károly: A gyermekbetegségek tankönyve. Magyar Orvosi Könyvkiadó-Társulat, Pest, 1872.

Judik Dorottya (szerk.): Shvoy Miklós Nógrád megye leírása 1874-1875. Nógrád Megyei Levéltár, Salgótarján, 2006.

Magyar Statistikai Évkönyv 1874. Országos Magyar Királyi Statistikai Hivatal, Budapest, 1876.

Nógrád Megyei Levéltár IV-409. 1. csomó. A kolerajárvány adatai községenként.

NML IV-468. 2. doboz. A nógrádi járás főszolgabírájának iktatókönyve 1873.

Váci Püspöki és Káptalani Levéltár (továbbiakban VPKL) C. Plébániai Levéltár Romhányi R. K. Plébánia iratai Halotti anyakönyv 1847-1873.

 


[1] Nógrád Megyei Levéltár IV-409. 1. csomó. A kolerajárvány adatai községenként

[2] Itt meg kell említenünk a tisztiorvosi jelentés hitelességének kérdését, ugyanis ha a kolera Romhányban 1873. május 5-én tört ki, akkor lehetetlen, hogy augusztus 31-ig egyetlen megbetegedést sem okozott volna.

[3] NML IV-409. 1. csomó. A kolerajárvány adatai községenként

[4] Váci Püspöki és Káptalani Levéltár (továbbiakban VPKL) C. Plébániai Levéltár Romhányi R. K. Plébánia iratai Halotti anyakönyv 1847-1873.

[5] Judik Dorottya (szerk.) Shvoy Miklós Nógrád megye leírása 1874-1875. Nógrád Megyei Levéltár, Salgótarján, 2006. 343. o.

[6] 33.814. számú bm. rendelet a kolerajárvány-orvosok gyógyeljárásának a váltólázban sinlődőkre kiterjesztése tárgyában.

[7] NML IV-468. 2. doboz. A nógrádi járás főszolgabírájának iktatókönyve 1873.

[8] Magyar Statistikai Évkönyv 1874. Országos Magyar Királyi Statistikai Hivatal, Budapest, 1876. 151. o.

[9] Bókay János – Flesch Ármin – Bókay Zoltán: A gyermekorvoslás tankönyve. Mai Henrik és Fia Könyvkereskedése, Budapest, 1916. 356. o.

[10] Uo: 357. o.

[11] Gerhardt Károly: A gyermekbetegségek tankönyve. Magyar Orvosi Könyvkiadó-Társulat, Pest, 1872. 139. o.

[12] Uo: 140. o.

[13] Uo: 139. o.

[14] Gerhardt: i.m. 141. o.