Az oral history értelmezési keretei a történelemben

  1. Bevezetés

Az elbeszélt múlt és egyúttal az oral history interjúk alkalmazása egyre nagyobb prioritást kap a történelemtudomány kutatásában, azonban még mindig nagyon sok kérdés, kétely és egyben kritika is éri ezt a tudományágat, amely nélkül azonban lényeges információkat elveszítettünk volna és elveszítenénk. A módszer relevanciája, hogy olyan embereket is megszólaltatott és megszólaltat, akik társadalmi helyzetükből adódóan más módon nem tudnák tovább adni emlékeiket és azok elvesznének az idő homályában. Társadalomtörténeti kutatásom mozgatórugói az oral history interjúk, amelyek segítségével tárom fel Rákóczibánya lakosainak (bányászainak és bányászati alkalmazottainak) mindennapi életét. A szakirodalmak segítségével szeretném ezen igen kritikusan megítélt műfaj objektivitását megvilágítani és egyúttal alátámasztani.

Az oral history interjúk történetírásban való alkalmazása nem túl régi hagyományokra vezethető vissza, a módszer és alkalmazása gyakran képezi kritika tárgyát, elsősorban az objektivitás és történelmi hitelesség szempontjából Célom, hogy a pozitív és negatív véleményeket egyaránt feltárjam, rávilágítsak az interjúk lényegességére, hasznosságára és egyúttal bemutassam az oral history értelmezési kereteit a történelemben. A szerzők munkái remélhetőleg teljes képet nyújtanak az oral history interjúk készítésével foglalkozó társadalomtörténészek számára. Az elemzésem során próbálok átfogó képet nyújtani az adott szakirodalmak segítségével az oral history fogalmát tisztázom, történelmi áttekintést adok, bemutatom kutatási módszereit, technikáit, problémáit, kritikáit és paradoxonait.

Az ipari munkásságról és a bányászokról alkotott képet a következőkben két korszakban (a Kádár-korszak és a rendszerváltás utáni időszak) mutatom be. Elsőként saját korában, a Kádár-érában szeretnék rávilágítani a társadalomban elfoglalt helyzetére az ipari munkásságnak és a bányászoknak, majd a rendszerváltás utáni szakirodalommal folytatom a társadalmi réteg, rétegek elemzését, vizsgálatát.

A téma aktualitását jól mutatja, hogy egyre több társadalomtörténettel foglalkozó monográfia, tanulmány lát napvilágot, egyúttal ez a tény magában hordozza a nehézségét is, mert ezen munkák jó része egy adott körzet, és főleg egy adott város, település bemutatására szorítkozik, törekszik, és kevesebb az egész 20. századi társadalmat és konkrétan az ipari munkásságot, bányászokat taglaló kutatás. Ez egyben magában foglalja a kutatás egyre specifikusabbá és egyben mikrotörténeti méretűvé szűkülését.

 II. Az oral history interjúk értelmezési keretei a történelemben 

  1. Az oral history fogalom-meghatározásai

 

Niedermüller Péter az élettörténet és életrajzi elbeszélésében lényeges helyet kapott az életrajzi módszer, az élettörténeti megközelítés, amely által a hangsúlyt az egyénre, az egyéni életpályára és élettörténetre helyezte. Általánosságban élettörténet és életrajzi elbeszéléssel foglalkozik tanulmányban, úgy fogalmazza meg, hogy az életrajzi módszer szinte kialakulásától kezdve egy alapvető elméleti problémát igyekszik áthidalni. A szociológia és az antropológia, amelyek a legintenzívebb módon próbálják integrálni az életrajzi módszert, a klasszikus, elméletileg is alátámasztott célkitűzése a csoportok, közösségek, a társadalom tanulmányozása.[1]  

Völgyesi Zoltán munkája, mint már a címe is mutatja, az oral historyt három szempont alapján vizsgálta. Külön foglalkozott tehát a publikáció során a szerző a módszer kialakulásával, nézőpontjaival és forrásértékével is. Ez a publikáció egészen az ókorig vezeti vissza a szóbeli forrás lényegességét és tárgyalja a 19. századi szerepét is. Völgyesi tanulmányában olvasható, az „oral history” eredeti értelme szerint nem jelent mást, mint szóban elmondott történetet. A történetek elmondása az írásbeliség elterjedése előtt az ismeretek, az emlékezetben őrzött tudás és tapasztalat továbbadásának jellemző formája volt, és egyúttal közösségi cselekvésnek számított. A régi történetírók az ókortól kezdve egészen a 19. század közepéig elismerték a szóbeli források fontosságát, és a történelmi események szemtanúinak elbeszéléseit felhasználták munkájukhoz. Völgyesi szerint bár az oral history kifejezés korábban is ismert volt, a fogalom azonban csak 1940-es évek Amerikájában kapcsolódott össze az interjúzás technikájával, és kezdte jelenteni azt, amit ma is alatta értünk.[2]

Károly Anna az oral history történeti kialakulását, valamint kutatási módszert és segédeszközt taglalta munkájában. A módszer esetében az interjúzás állt az elemzés középpontjában. A segédeszközök szempontjából pedig 3 tudományterületet emelt ki: történettudomány, pszichológia, pszichiátria együtt és a pedagógia. Megfogalmazásában az oral history egy tudatosan megszervezett interjú két ember között, amelynek ez által célja a történeti jelentőségű esemény, cselekvés felidézése.[3]

Kovács Éva meghatározása szerint egy olyan módszer, amely interjúkon keresztül gyűjt történeti információkat múltbeli eseményekről és életmódokról. A történelmi források közé emeli a személyes hangot, s ezzel a személyes emlékezetet. A társadalomtörténetből kifejlődött oral history, ahogy a neve is utal rá, történeti forrásnak tekinti az élettörténeti elbeszélést, míg a szociológiai élettörténet-kutatás egy kvalitatív szociológiai módszert lát abban.[4]

Vértesi Lázár tanulmánya a szemtanúként átélt történelmet tárja fel és az eredményeit elemezi. A munkában az oral history kutatások történetét és az élettörténeti interjúk során létrehozott források felhasználhatóságára vonatkozó legfontosabb kérdéseket kívánta bemutatni. A történeti áttekintése az egyik legszélesebb körű, egészen az írásbeliség előtti időkhöz ment vissza. Vértesi megfogalmazásában, „az oral history, miközben saját szavaik felhasználásával visszaadja az embereknek a történelmet, egyúttal segíti is őket egy önmaguk által formált jövő kialakításában.” Ez az utolsó gondolata Paul Thompson könyvének, amely így a tanulmányhoz is mottóul szolgált. Az oral history szerinte narratívum és elemzés is egyben. Az elbeszélő elemzése az általa elmondott történetbe illeszkedik, a történész elemzése a feltett kérdésekbe. Az oral history interjú tehát nem szüntelen történet, hanem az elemzés és dekonstrukció tárgya.[5]

Udvarnoky Virág tanulmányában az Államvédelmi Hatóság egy különös csoportját vizsgálja: olyan embereket, akik a Rákosi-korszak valamelyik kényszermunkatáborában teljesítettek szolgálatot. A szerző két interjúelemzésből emel ki néhány meghatározó mozzanatot. Az interjúalanyok az Államvédelmi Hatóságnál teljesítettek katonai szolgálatot 1949 és 1953 között, és az ebben az időben működő kényszermunkatáborok valamelyikében jelen voltak. Tekintettel az interjúk erősen személyes voltára, az interjúalanyok védelmében az interjúk minden esetben anonimizáltak, valamint szövegüket sem tárják a szélesebb nyilvánosság elé. Udvarnoky Virág megfogalmazásában az oral history és a narratív interjú technikája esetében mindkettő szóbeli, kvalitatív módszertani forrás. Az interjúalany valódi megismerésére törekszik, nem a történtek tényszerű feltárása foglalkoztatja elsődlegesen, fontosabbnak tartja az elbeszélések struktúráját, elemezi, megismeri az elbeszélő személyiségét, helyét és magának tulajdonított szerepét az eseménysorozatban. Az oral history technikája megfogalmazásában vállalja a szubjektivitásnak, az egyéni történetszövésnek, strukturálásnak jelentőségét és kivételességét, de ezt mégsem akarja teljes mértékben érvényesíteni az interjú során, nem hagyja az élettörténet elbeszélését egyedül az interjúalanyra.[6]

  1. 2.Történelmi áttekintés

 

Vértesi Lázás kiemelte, hogy az írásbeliség előtti időkben, sőt hosszú századokkal később annak elterjedése után is, minden, az élettel kapcsolatos tapasztalat a szóbeliségen keresztül rögződött az emberek emlékezetében és az intézmény jól működött, még mielőtt az írástudó társadalmak száműzték volna.[7]

Völgyesi Zoltán is hangsúlyozta, hogy az írásos dokumentáció megjelenésével és gyarapodásával a szóbeli hagyomány és az emlékezet szerepe megváltozott. Az ismeretek írásbeli rögzítése, változatlan formájú megőrzése a stabilitás érzetét adta. A társadalomkutatásban a két világháború között terjedt el az interjúzás, főként azért, hogy feltárják és bemutatassák azokat a körülményeket és életviszonyokat is. Tehát az oral history kifejezés korábban is ismert volt, de csak 1940-es években, Amerikában kapcsolódott össze az interjúzás technikájával.[8]

Károly Annánál olvasható, hogy az oral history mint módszer kidolgozása és tudományos felhasználása az Amerikai Egyesült Államokban jelent meg először. Majd az 1930-1940-es években tudományosan is alkalmazták, felmérést készítettek, ami arra vonatkozott, hogy az amerikai társadalom különböző rétegei hogyan élték át a világgazdasági válságot. Az 1940-es években a Columbia Egyetemen Allan Nevis nevével kapcsolható össze az oral history tudományos igényű alkalmazása. Elsőként Grover Cleveland elnök életrajzának elkészítéséhez alkalmazta ezt a módszert. Horváth Sándor tanulmánya kiegészíti ezt a megállapítást, oral history legrégebbi intézménye, a Columbia Egyetemen 1948-ban alapított Oral History Research Office (OHRO). Az intézmény elsősorban olyan interjúprojekteket szervezett, amelyek lehetővé tehették az akkor még kicsiny intézmény finanszírozását.[9]

Völgyesi megfogalmazásában az első generáció az oral historyt leginkább információszerzési módszernek tekintette, és főleg az írott dokumentumok kiegészítésére használta. Az interjúzással való összekapcsolódás csak a kazettás magnetofon elterjedését követően, az 1960-as évek második felében és az 1970-es években hódította meg az új irányzat a világot.Ezzel egy időben az oral history mozgalomként kezdett elterjedni, és hamarosan intézményesült. Amerikából elindult irányzatnak új szellemi központjai jelentek meg Nyugat-

Európában.[10]

Kovács Éva megfogalmazásában, noha a kezdetek az 1920-as évekig nyúlnak vissza, az oral history térhódítása az 1960-as évek második felére tehető, ekkorra nő meg nemzetközi méretekben a társadalomtudományok érdeklődése a köztörténelem (public history) irányába.[11]

Károly Anna és Tóth Eszter Zsófia szerint is Magyarországon a módszer elsősorban az 1956-os események kutatása kapcsán vált közismertté. Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma a XX. századi magyar történelem több mint ezer tanújának visszaemlékezését őrzi és dolgozza fel. [12]

Tóth Eszter Zsófia tanulmánya során a munkásság és oral history kapcsolatát elemezte, külön figyelmet szentelt arra, hogyan interjúztak a munkásokkal Magyarországon 1945 után, valamint természetesen nemzetközi kitekintést is tett a tanulmány során, szerinte az oral history- interjúkat eddig elsősorban úgy használták fel a történészek, mintha írásos forrásokkal dolgoznának, és képesek lennének így rekonstruálni az eseménytörténetet. Később arra alkalmazták, hogy interjúrészletekkel megerősítse forrásinterpretációját, és így még „objektívabban” megmagyarázza történéseket.[13]

Kovács Éva szerint az oral history a módszer és az interjú mint forrás filozófiai, társadalomelméleti és lingvisztikai újraértelmezésére tett kísérletet az 1970-es évektől kezdve az élettörténet-kutatás, amely a hermeneutikai esetrekonstrukciós elmélet segítségével készítette és elemezte az interjúkat. A diszciplínává válás a szociológián keresztül kezdődött azzal, hogy 1978-ban a Nemzetközi Szociológiai Társaság 9. Világkongresszusán összeállt tizenöt országból húsz szociológus, és biográfiakutatásként mutatta be legfrissebb eredményeit. 1981-ben az alapítók, Daniel Bertaux szerkesztésében, közös tanulmánykötetben is bemutatták az új szemléletmódot és módszert. A döntő lökést az intézményesülésben és a tudományos legitimációban mégis az 1984-es év hozta, a módszer gyorsan elterjedt Kelet-Európában is.[14]

Völgyesi Zoltán tanulmányában kiemelte, hogy az oral history az utóbbi évtizedekben önálló kutatási irányzattá nőtte ki magát, saját folyóirataival, kiadványaival, és helyet követelt magának az oktatásban is, több egyetemen tanszéke alakult meg. Az oral history kelet-európai recepciójára jellemző volt, hogy kezdetben a történelmi múlt sokáig tabuként kezelt eseményeinek a feltárására használták, majd később az oral history új témái és nézőpontjai is megjelentek a kutatásban. 2013-ban a Magyar Nemzeti Levéltár is kialakította saját interjútárát Mark Pittaway Oral History Gyűjtemény néven.[15]

Gyarmati György tanulmánya szerint Barbara W. Sommer és Mary Kay Quinlan 2002-ben megjelent munkája megkísérli áthidalni a szakadékot az elméleti feldolgozások és a gyakorlati kézikönyvek között. Bemutatja, hogy az oral history a tudományos érdeklődés, amely szintjén fogalmaz meg kihívást a hagyományos, forrásközpontú történészi gyakorlattal szemben.[16]

  1. 3.Az oral history kutatási témáinak változásai

Horváth Sándor publikációjában felteszi a kérdést, hogy elbeszélhető-e a múlt – szóban? S ki beszélhet egyáltalán a múltról? A szerző választ is ad az alábbi kérdésekre: kikkel, miről, kik és hogyan interjúznak a kutatók. Kitér arra, hogy amíg az Egyesült Államokban az oral history a kezdetekkor az elit, a hadsereg vagy a közigazgatás képviselőivel készített interjút jelentette, addig Európában a hétköznapi emberekkel készített interjúkat. A kezdeti időszakban az elsődleges célja ezeknek az interjúknak a történeti források hiányából fakadó vákuum megszüntetése volt, vagyis az interjúkészítők éppúgy adatokat kerestek. Magyarországon a háború előtti népi írók mozgalma, a munkanélküliségről vagy társadalmi problémákról író újságírók éppúgy a kisemberekről szóló anyaggyűjtéshez használták szociográfiáikban vagy újságcikkeikben az interjút, mint nyugati társaik, azonban nem emelték azt szépirodalmi műfajjá. Az oral historyról elmondható tehát, hogy nem csupán azt az igényt elégítette ki, hogy a történelem immár olvasható legyen „alulnézetből” is, hanem azt is, hogy azok az emlékezők, akik eddig nem szólalhattak meg, az identitáspolitikák miatt, hangot kapjanak és beszéljenek.[17]

Völgyesi Zoltán munkájában olvasható, hogy az oral history tematikai és módszertani megújításában kulcsszerepet játszott az Angliában kialakult, baloldali kötődésű társadalomtörténeti iskola, amely meghirdette a történelem demokratizálását. A politikatörténet és a „nagy emberek” cselekedetei helyett a hétköznapi emberek életmódjára irányította a figyelmet, és elsősorban az angol munkásosztály életének a vizsgálatát tűzte ki célul. Az 1960-as évek végétől kibontakozó, „history from below” („történelem alulnézetből”) szemléletű kutatások a munkásságra és általában a társadalom alsó rétegeire (underclass) fókuszálták figyelmüket.[18]

Horváth Sándor megfogalmazásában a munkástörténet, a társadalmi nemek és a kisebbségek története a nyilvános történelem térhódításával és a tömegmédia hozzáférhetőbbé válásával párhuzamosan az 1970-es évektől nyert egyre nagyobb teret, akárcsak az oral history. Így vált divatossá munkásokkal, nőkkel és etnikai kisebbségekkel interjúzni szerte a világban. Az oral history mint performatív műfaj a diktatúrák, háborúk, népirtások kommunikatív emlékezetének kollektív emlékezetté formálásából is kivette és mind a mai napig kiveszi a részét. A kollektív emlékezet kutatásának egyik, ha nem legfontosabbnak tartott kutatási témájává a kollektív traumák, közülük is kiemelve a „holokauszt története” vált.[19]

Tóth Eszter Zsófia magyar vonatkozásban tárgyalta ezt az időszakot, szerinte az 1960-as évek végétől Kemény István vezetésével folytak olyan kutatások, amelyekben a szerző a munkásokkal elkészített interjúkat nemcsak nyersanyagként használta fel, hanem egy az egyben idézte is a munkások gondolatait a tanulmányaiban. Kutatásának célja a valóság feltárása volt szociológiai értelemben: hogyan élnek a munkások a munkásállamban. A Magyarország felfedezése című könyvsorozat 1970-es újraindításával teret adott munkásokkal foglalkozó szociográfiai műveknek is, amelyeknek meg kellett felelniük a hivatalos elvárásoknak. A rendszerváltás időszakában a visszaemlékezők szívesen mondták el olyan eseményekkel kapcsolatos történeteiket, amelyek a szocialista időszakban tabunak számítottak, például 1956-os forradalom. Tóth Eszter Zsófia még hozzátette, hogy a történészek Magyarországon többnyire akkor szoktak életútinterjúkat készíteni munkásokkal, ha valamely, a köztörténet szempontjából fontosnak tartott esemény résztvevői, szemtanúi voltak.[20]

Horváth Sándornál olvasható, hogy az oral historyban az 1970-1980-as évek fordulóján végbement az ún. „emlékezeti fordulat”, amelynek során a társadalom alávetettjei vagy a múlt hézagainak pótlása helyett az emlékezet működése vált a vizsgálatok tárgyává.[21]

Kőrösi Zsuzsanna – Molnár Adrienne: Titokkal a lelkemben éltem című 2000-ben megjelent könyvének bevezető fejezetében a szerzőpáros hangsúlyozta, hogy a vizsgálat során arra keresnek választ, hogy hogyan alakult a forradalom leverése után kivégzettek, vagy börtönbüntetésre ítéltek gyermekeinek a sorsa, hogyan nőttek fel a szülő forradalmi szerepe miatt büntetett generáció tagjai az örökségük terhe alatt. Személyes sorsukat, a hivatalos, illetve a magán életben szerzett tapasztalataikat akarták megismerni, hogy értékelhető információkhoz jussanak a Kádár-korszak mikro- és társadalomtörténetével kapcsolatban. Huszonkét kivégzett és huszonkét börtönbüntetésre ítélt ötvenhatos gyermekével készítettek interjút, ezekből negyvenkettőt használtak fel a munka elkészüléséhez. Ahogyan Gyáni Gábor is fogalmazott az előszóban, a munka az 1956-os eseményekben részes és az esemény következményeit elszenvedő családok tagjainak az emlékezeti világáról szólt. A könyvnek így nem 1956 és a megtorlás ténytörténete az igazi témája, hanem egy nemzedék családi sorsként meghatározóvá vált korélményének az emlékezete. Azt a problémát veti fel, hogy hogyan hozható létre a történelem az emlékezés és a felejtésből. Maguk is kihangsúlyozzák, hogy azt mutatják be, amelyet az interjúalanyok a beszélgetések során felidéztek, nem vizsgálják az elhangzott tény és igazságértéket, vagyis a hitelességet. A szerzők szerint nincs joguk és feladatuk felülbírálni őket.[22]

Udvarnoky Virág 2003-ban elkészült tanulmányában olvasható, hogy a hajdani ávósok megismerésével újabb nézőpontból tanulmányozhatjuk az adott történelmi korszakot. Az egyéni élettörténet és a történelmi pillanat komplex együttmozgását vizsgálva az ávósok mai szemmel szinte értelmezhetetlen cselekedeteinek mozgatórugóit jobban átláthatjuk.[23]

A Tükörszilánkok. Kádár-korszakok a személyes emlékezetben című munkában feldolgozott kutatást Vajda Júliával közösen találta ki és hajtotta végre a szerkesztő. Társaknak az élettörténeti interjúzásban tapasztalt diákokat választottak, akik maguk dönthették el melyik csoport tagjaival készítenek interjúkat, valamint azt is, hogy melyik témát és egyben melyik interjúkat akarják feldolgozni. A tanulmányok nem egy kaptafára készültek, hanem az alkotó szabad döntésére voltak bízva, mint ahogyan a szerkesztő is fogalmazott, az élettörténeti módszer poézise így bontakozhatott ki. Mind a mai napig kevés olyan munka jelent meg, amely a közelmúlt történelmének kutatásába bevonta a kortársi emlékezetet, így mindenképpen úttörő jelentőségű kötetről van szó. Különösen értékes Kovács Éva imponálóan gazdag szakirodalmon alapuló bevezetője. Kovács Éva Az élettörténeti emlékezet helye az emlékezetkutatásban című fejezete 5 alfejezetben adta meg a könyv bevezető szakaszát. A szerző először az elméleti kereteket, a kommunikatív emlékezet dinamikus modelljét taglalta, majd búcsút intve az oral historynak egy új diszciplínát, a biográfiakutatást mutatott be. Külön hangsúlyt kapott az élettörténeti emlékezet a kulturális örökség és a tudományos forrás mezsgyéjén, valamint külön hangsúlyozta a szerző az élettörténeti emlékezetgyűjtés és elemzés a kelet-európai és magyar vonásait. Az utolsó alfejezetben a szerző kitért a „puha” diktatúrák élettörténeti emlékezetére.[24]

A Tükörszilánkok című munkában a kutatást vezető és a könyvet szerkesztő Kovács Éva is tehát rámutatott arra, hogy „a Kádár-korszak emlékezete ma még elsődlegesen kommunikatív”, ennek következtében a kommunikatív emlékezet révén a szemtanú kap hangsúlyos helyet és egyben szerepet. A fő kéréssé az válik, hogy „miképp emlékszik a szemtanú”. Kovács megfogalmazásában az élettörténeti elbeszélés visszatért az eredetéhez, tehát a populáris kultúrába és egyúttal a mindennapi életbe. A szerzők szociológusok, és az általuk végzett kutatás célja egyértelműen az, hogy a korszak milyen helyet foglal el az életrajzi elbeszélésekben, azaz „milyen identitáspolitikák következnek abból, ha valaki a Kádár-korszakot átélte”. Az élettörténeti interjúkat elsődlegesen elemzési és nem archiválási célra készítették. A kutatók nem a Kádár-korszak társadalmát állították a kutatásuk centrumába, hanem arra voltak kíváncsiak, hogy „mennyiben és miként szervezi a kor emlékezete a jelenkori társadalmat”, így tehát olyan jelenlegi társadalmi csoportok tagjait szólaltatták meg, amelyek létezése napjainkban is releváns, illetve a csoporthoz való tartozás magától értetődő és egyértelmű. A kutatásban olyan csoportosulásokat kerestek, amelyek tagjai számára a Kádár-rendszer megszűnése egyben „sorsesemény” is lehetett. [25]

4.Az oral history kutatási módszerei, technikái, problémái és kritikái

 

Kovács Éva megfogalmazásában a gyakorlatban a legkülönfélébb interjúkészítési és egyben elemzési technikák egyáltalán nem követnek közös módszertant, az kapcsolja össze őket, hogy a történelmi források közé emelik a személyes hangot, s ezzel a személyes emlékezetet.[26]

Tóth Eszter Zsófia Yvette J. Kopijnt emelte ki, aki az oral history kezdeteiről szólva azt hangsúlyozta, hogy az interjúk készítői eleinte teljesen elutasították az interjúknak, mint szövegeknek a vizsgálatát nyelvi és jelentésbeli szempontból, és a beszélgetések leirataiból kihagyták az interjúkészítés körülményeit. A szerző szerint az oral history fejlődésének következő állomása az volt, amikor az interjút mint kulturális, társadalmi, pszichológiai konstrukciót kezdték értelmezni. Az interjúkat készítők arra törekedtek, hogy elmeséltessék az emberekkel a múltat. A következő lépésnek lehet tartani, amikor nyelvileg is elkezdték elemezni az interjúszövegeket. Az interjúkészítők az interjúzás folyamatával is megismertetik az olvasót. Nagy figyelmet kaptak az interjúalanyok életének kulcsélményei, amelyekből kifejthetővé váltak az életút-elbeszélések.[27]

Kovács Éva szerint az oral history egy olyan módszer, amely interjúkon keresztül gyűjt történeti információkat múltbéli eseményekről és életmódokról. Általában akkor készítünk élettörténeti interjúkat, ha a) egy társadalmi jelenség individuális reprezentációját, szubjektív megélését szeretnénk értelmezni; b) személyes és csoportos identitást elemzünk, vagy c) társadalmi emlékezetet kutatunk.[28]

Tóth Eszter Zsófia megfogalmazásában az egyik a Nyugat-Európában már elterjedtnek számító eljárás, amelynek során az életutakat értelmezők elsőrendű célja, hogy érvényesítsék a több nézőpontúságot, ez által ábrázolják az interjúalanyt. A másik módszer az, amelyet Kőrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne alkalmazott, az 1956-os elítéltek gyermekeivel készített életútinterjúk alapján a kutatók az interjúk tartalmát elemzik és ez által alakítják ki saját elképzeléseiket a megkérdezettekben végbemenő folyamatokról. Ezzel a pszichohistória leggyakrabban alkalmazott módszeréhez kapcsolódnak. A harmadik a Gabriele Rosenthal-féle módszer, amelyet Magyarországon elsősorban Kovács Éva, Melegh Attila és Vajda Júlia alkalmazott. Ez az eljárás az életútinterjúkat egységes narratív struktúraként fogja fel, és elsősorban a narratív konstrukciók elemzésére helyezi ez által a hangsúlyt.[29]

Horváth Sándor megfogalmazásában az oral history népszerűségének növekedésével párhuzamosan egyre inkább elhallgattak az interjúkészítők az interjú elkészítése során és hagyták érvényesülni az alanyt. Az élettörténeti interjú készítésének egyik módja, hogy az első kérdés után lehetőség szerint csak „buzdító tekintettel” bírják szóra az „élettörténeti nagyelbeszélés” megalkotóját.[30]

Vértesi Lázár megfogalmazásában az oral history megőrizte a módszer kialakulásában benne rejlő interdiszciplináris minőségét és jelentőségét. Mivel a kutatók nem csak forrás kiegészítésre, hanem a teljes személyiség megjelenítésére törekednek, céljuk az oral history és a life story (autobiográfia) együttes vizsgálata. A szerző két alapvető problémát is felvetett a tanulmánya során, amit az oral history–forrásokkal kapcsolatban univerzálisnak és kiküszöbölhetetlennek gondolnak, s ami miatt kétségbe vonják e források felhasználhatóságát a „tudományos igényű” történetíráshoz, az a szubjektivitás és a narratív dialógicitás.[31]

Kovács Éva is írt tanulmányában az oral historyval kapcsolatos problémákról. Kiemelte, hogy a módszertani kidolgozatlanság, a történelmi „tények“ rekonstruálására való törekvés és az „objektív” élettörténet előfeltételezése miatt az amúgy gazdag ismeretanyagot szolgáltató, klasszikus oral historyt jelentős kritikák érték az 1970-1980-as évektől. Ezen kritikák hangsúlyozták, hogy a várakozásokkal ellentétben az oral history segítségével sem tudjuk meg, mi is történt valójában egykoron.[32]

Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélései című könyvében arra próbált rávilágítani, hogy a történetíró munkájának a 20. század végén mi lehet az értelme. A fejezetek teljesen elkülöníthetőek egymástól, hiszen ahogyan a szerző is fogalmazott nem egyszerre készültek, hanem évek során. Az általam tárgyalt rész az emlékezés és oral history, amelyben a szerző arra kereste a választ, hogy mennyire hihető és mire alkalmas, amikor a személyes dokumentumokra, vagy élőszóban elmondott, vagyis orális történelemre alapozza vizsgálatát. Gyáni Gábor szerint is mérlegelni kell, hogy az orális történelem mennyire hiteles. Hiszen a történetírás viszonylag egybehangzóan azt vallja, hogy ezen források alkalmatlanok a valóság érvényes megragadására. A szerző szerint az emlékezés mindig a jelenből íródik, és ez akkor sincsen máshogyan, ha gazdag az interjúalany vagy a memoárszerző általi emlékanyag.[33]

5.Az orális történelem paradoxonai

Kövér György: Biográfia és társadalomtörténet című munkájának egyik fejezete az orális történelem három paradoxona, amelyek lényegesek az orális történelemmel foglalkozók részére. Az első, a ki beszél probléma, az interjúkészítés eredeti beszédhelyzetében többnyire nem az elbeszélő, hanem a kérdező dönti el, hogy mire lesz jó az adott emlékezés. A kérdésekben és a visszakérdezésekben már eleve benne rejlik már egyfajta értelmezés is.

Másodszor amikor az emberek az emlékeiket elbeszélik, akkor konvenciót hajtanak rajta végre, emlékképekből történelmet konstruálnak, de ezt a fázist a rekonstrukciók több szakasza követi, valamint már az emlékezés rögzítésekor elveszik az információk egy része is. A többször megszűrt, szerzői szempontok szerint redukált forma kanonizálódik.

Harmadszor a források paralellizmusa, mert az eredetileg orális forrásokból is előbb-utóbb írott szöveg lesz, ha azt akarják, hogy fennmaradjon. Persze a lejegyzés technikája sokat tökéletesedett, de sokszor éppen a forrástermelők értékei dolgoznak a technikai fejlődés ellen. Az az „aranyszabály” sem véletlen, – fogalmazott a szerző – hogyha 3 forrás egyféleképpen állít valamit, akkor az már valószínűleg úgy is volt.[34]

Pataki Ferenc tanulmányában – mint címe is mutatja – az együttes élményt és egyben kollektív emlékezetet elemzi. Szerinte nagyon lényeges megállapítani, hogy a személyes és kollektív emlékezetet - mint sokan hangsúlyozzák- nem szabad elválasztani egymástól. A személyes biográfiák elemzése összefonódik a köztörténeti és a kollektívpszichológiai fejlemények vizsgálatával. Ennek az általános törekvésnek a jogosult érvényesítése lehet, ha megkíséreljük összekapcsolni a kollektív emlékezet, az identitásképzés és a narratívumalkotás jelenségvilágát.[35]

III.Összegzés

Az oral history fogalma Kovács Éva meghatározása szerint egy olyan módszer, amely interjúkon keresztül gyűjt történeti információkat múltbeli eseményekről és életmódokról. Ezzel a mondattal lehet véleményem szerint a legjobban összefoglalni a tanulmányokban szereplő fogalom-meghatározásokat, amelyek mindannyiszor a szóban elmondott történelem lényegét hangsúlyozták.

A különböző tanulmányokból jól kirajzolódott az oral history fejlődésének íve. Láthatóvá válik, hogy az írásbeliség előtti időkben, sőt hosszú századokkal annak elterjedése után is, minden a szóbeliségen keresztül rögzült az emberek emlékezetében. Azonban hosszú idő kellett, hogy tudományos szintre emelkedjen a szóbeli közlés. Az utóbbi évtizedekben nőtte ki magát önálló kutatási irányzattá. Az Egyesült Államokban az oral history a kezdetekkor az elittel készített interjút jelentette, addig Európában a hétköznapi emberekkel készített interjúkat. A két kontinens tehát teljesen máshogyan indította az oral history kutatásokat. Abban azonban egységre találtak, hogy a kezdeti időszakban az elsődleges célja ezeknek az interjúknak a történeti források hiányából fakadó vákuum megszüntetése volt, vagyis az interjúkészítők éppúgy adatokat kerestek. Egészen az 1960-as évek végéig kellett várni, hogy „történelem alulnézetből” szemléletű kutatásokat végezzenek. Az oral historyban az 1970-80-as évek fordulóján végbement az ún. „emlékezeti fordulat”, amelynek során a társadalom alávetettjei vagy a múlt hézagainak pótlása helyett az emlékezet működése vált a vizsgálatok tárgyává.

Kovács Éva megfogalmazásában olvasható a módszerek összefoglalása. Tehát a gyakorlatban a legkülönfélébb interjúkészítési és elemzési technikák egyáltalán nem követnek közös módszertant. Inkább az kapcsolja össze őket, hogy a történelmi források közé emelik a személyes hangot. A különböző problémák, amelyeket a tanulmányok felvetettek az oral history módszerével kapcsolatban: a szubjektivitás és a narratív dialógicitás, a módszertani kidolgozatlanság, a történelmi „tények“ rekonstruálására való törekvés és az „objektív” élettörténet előfeltételezése.

Az oral history paradoxonaira is rávilágítanak a tanulmányok, amelyek a következők: társas jelleg, konvenciók, redukciók, források parallelizmusa, együttes élmény, és kollektív emlékezet.

Láthatóvá vált, hogy az oral history hosszú utat megjárva, milyen lényeges szerepet töltött és tölt be mind a mai napig a társadalomtörténet kutatása során. A tanulmányokból, könyv részletekből láthatóvá válnak a pozitívumai és negatívumai is egyaránt, ezzel érzékeltetve a módszer erősségeit és egyben nem eltitkolva annak gyenge pontjait.

Felhasznált irodalom:

  • Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélései. Napvilág Kiadó, Budapest, 2000.
  • Gyarmati György: Az oral history kézikönyve. In.:Múltunk, 2005. (50.évf.) 4.sz.
  • Horváth Sándor: Muszáj interjúzni? Az oral history mint nyilvános és/vagy szakszerű történelem. In.: Forrás: szépirodalmi, szociográfiai, művészeti folyóirat. 2011. (43.évf.) 7-8.sz.
  • Károly Anna: Az oral history mint kutatási módszer.In.:Magiszter,2007.(5.évf.) 2. sz.
  • Kovács Éva: A narratív módszertanok politikája. In: Forrás: szépirodalmi, szociológiai, művészeti folyóirat. 2011. (43.évf.) 7-8.sz.
  • Kőrösi Zsuzsanna – Molnár Adrienne: Titokkal a lelkemben éltem. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek a sorsa. Budapest, 2000, 1956-os Intézet.
  • Niedermüller Péter: Élettörténet és életrajzi elbeszélés. In: Etnographia, 1988. (XCIX. évf.) 3-4. sz.
  • Pataki Ferenc: Együttes élmény – kollektív emlékezet. Szociális emlékezet: A történelem szociálpszichológiája. In.: Magyar Tudomány, 2003. (
  • Tóth Eszter Zsófia: Munkásság és oral history. In.: Múltunk, 2005. (50.évf.) 4.sz.
  • Kovács Éva (szerk.): Tükörszilánkok. Kádár-korszakok a személyes emlékezetben. Budapest, MTA Szociológiai Kutatóintézet – 1956-os Intézet, 2008.
  • Udvarnoky Virág: „Van már nekem annyi élettörténetem…!” In.: Évkönyv XI. – 2003. Budapest. 1956-os Intézet.
  • Vértesi Lázár: Oral history: A szemtanúként elbeszélt történelem lehetőségei. In.: Aetas, 2004. (19.évf.) 1.sz.
  • Völgyesi Zoltán: Az oral history kialakulása, nézőpontjai és forrásértéke. In.: Levéltári Szemle, 2013. (63.évf.) 4.sz.

 


[1]Niedermüller Péter: Élettörténet és életrajzi elbeszélés. In.: Etnographia, 1988. (XCIX. évf.) 3-4. sz. 376.p.

[2]Völgyesi Zoltán: Az oral history kialakulása, nézőpontjai és forrásértéke. In.:Levéltári Szemle, 2013. (63.évf.) 4.sz. 9-12.p.

[3]Károly Anna: Az oral history mint kutatási módszer. In.: Magiszter, 2007. (5.évf.) 2. sz. 59-68.p.

[4]Kovács Éva: A narratív módszertanok politikája. In.:Forrás: szépirodalmi, szociológiai, művészeti folyóirat. 2011. (43.évf.) 7-8.sz. 3-4.p.

[5]Vértesi Lázár: Oral history: A szemtanúként elbeszélt történelem lehetőségei. In.: Aetas, 2004. (19.évf.) 1.sz. 158-168.p.

[6]Udvarnoky Virág: „Van már nekem annyi élettörténetem…!” Évkönyv XI. – 2003. Budapest. 1956-os Intézet. 111-126.p.

[7]Vértesi, 2004:i.m. 159.p.

[8]Völgyesi,2013:i.m. 10-12.p.

[9]Károly,2007.:i.m. 59.p. Horváth Sándor: Muszáj interjúzni? Az oral history mint nyilvános és/vagy szakszerű történelem. Forrás: szépirodalmi, szociográfiai, művészeti folyóirat. 2011. (43.évf.) 7-8.sz. 23.p.

[10]Völgyesi, 2013: i.m.13-14.p.

[11]Kovács , 2011.i.m. 4.p.

[12]Károly, 2007:i.m. 59-60.p. Tóth Eszter Zsófia: Munkásság és oral history. In.: Múltunk, 2005. (50.évf.) 4.sz. 78.p.

[13]Tóth, 2005.:i.m. 85-88.p.

[14]Kovács, 2011.:i.m. 4-7.p.

[15] Völgyesi, 2013: i.m.16-17.p.

[16]Gyarmati György: Az oral history kézikönyve. In.: Múltunk, 2005. (50.évf.) 4.sz. 196.p.

[17]Horváth, 2011:i.m. 21-27.p.

[18]Völgyesi, 2013:i.m. 14.p.

[19]Horváth, 2011:i.m. 28-30.p.

[20]Tóth, 2005:i.m. 78-87.p.

[21]Horváth, 2011:i.m. 35.p.

[22]Kőrösi Zsuzsanna – Molnár Adrienne: Titokkal a lelkemben éltem. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek a sorsa. Budapest, 2000, 1956-os Intézet, 7-28.p.

[23]Udvarnoky, 2003.:i.m. 111-126.p.

[24]Kovács Éva (szerk.): Tükörszilánkok. Kádár-korszakok a személyes emlékezetben. Budapest, MTA Szociológiai Kutatóintézet – 1956-os Intézet, 2008. 7-40.p.

[25]Tükörszilánkok. 2008:i.m. 11-36.p.

[26]Kovács, 2011:i.m. 3-4.p

[27]Tóth, 2005:i.m. 80-81.p.

[28]Kovács, 2011:i.m. 3-6.p.

[29]Tóth, 2005: i.m. 88-89.p.

[30]Horváth, 2011:i.m. 37.p.

[31]Vértesi, 2004:i.m. 163-164.p.

[32]Kovács, 2011.:i.m. 4.p.

[33]Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélései. Napvilág Kiadó, Budapest, 2000.10, 128-131.p.

[34]Kövér György: Biográfia és társadalomtörténet. Budapest, Osiris Kiadó, 2014. 303-305.p.

[35]Pataki Ferenc: Együttes élmény – kollektív emlékezet. Szociális emlékezet: A történelem szociálpszichológiája. In.: Magyar Tudomány, 2003. (XLVII.) 1.sz. 26-27.p.