90 évvel ezelőtt, 1924-ben kezdte meg működését a Romhányi Cserépkályhagyár

Mészáros Ádám: 90 évvel ezelőtt, 1924-ben kezdte meg működését a Romhányi Cserépkályhagyár

E rövid ismeretterjesztő írás elkészítését a Romhányi Cserépkályhagyár építésének 90. évfordulója ihlette, hiszen jelentősége óriási, ugyanis évtizedekre alapvetően meghatározta Romhány község, illetve a környék lakóinak életét. A Cserépkályhagyárnak köszönhetően az addig túlnyomórészt mezőgazdaságból, illetve háziiparból élő emberek számára új munkalehetőség nyílt az ipar területén, ugyanakkor a gyár jelentős hatást gyakorolt a népességmozgásra is, főként az immigráció formájában. Az újonnan létesített cserépkályhagyárnak köszönhetően Romhány regionális központtá vált, sőt országos szinten is még ismertebb településsé fejlődött. A gyár alapításának bemutatása előtt szükséges azonban néhány szót szólnunk a finomkerámia-ipar előzményeiről is.

Gazdag múltra, több mint egy évszázadra tekinthet vissza a magyarországi porcelán-, fajansz- és kályhacsempegyártás. A finomkerámia-ipar hazai előzményeiről szólva nem szorul különösebb ismertetésre a pécsi Zsolnay-féle kerámiagyár, amely rövid idő alatt az egész Osztrák-Magyar Monarchia egyik legnagyobb és Európa-szerte ismert vállalatává fejlődött. A világháború befejezését és a forradalmakat követően a finomkerámia-ipar is – miként az egész ország gazdasága – a dermedtség állapotában volt. Míg a 19. század végén 14 gyáripari – vagyis 20 főnél több személyt foglalkoztató – üzem volt sorolható a finomkerámia-iparba, 1920-ban mindössze 7 ilyen üzemet tüntet fel a statisztika.

Hamarosan jelentkeztek azonban a fejlődés jelei. Egymás után alakultak az új vállalatok, vagy már meglévő üzemek új részvénytársasági formában folytatták tovább működésüket. A fejlődés figyelemre méltó új vonása volt, hogy míg korábban a finomkerámiai gyárak nagyobb része magánosok tulajdonában volt, akik kevés kivétellel személyesen vezették üzemüket, a 20-as évektől kezdve az üzemek többsége már részvénytársasági formában működött. 1921-től a bélapátfalvai gyár Első Bélapátfalvai Kőedénygyár Rt. néven folytatta működését. 1921-ben alakult meg a Lloyd Kerámiagyár Rt. mely romhányi üzemében cserépkályhát, majd később falicsempét gyártott, és a későbbiekben mint Romhányi Építési Kerámiagyár működött a finomkerámia-iparban. Új gyártelep létesült Kazáron 2 millió korona alaptőkével, mely Kazári Kerámia és Edénygyár Rt. néven vált ismertté, s főként használati edények és kályhák gyártásával foglalkozott. Vas Mór agyagárugyára Aszódon edényárut és dísztárgyakat, virágcserepet és cserépkályhát állított elő szép kivitelben, feltűnést keltve különböző kiállításokon.

Az I. világháborút követő években a német és a cseh porcelánipar nehéz helyzetben volt. A német gyárak jelentős része szüneteltette az üzemet, vagy a súlyos szénhiány miatt kénytelen volt az égetést fatüzelésre átállítani. Ha a szakszervezetek és hatóságok határozott fellépése miatt nagy számban nem is bocsájthatták el a munkásokat, de a termelés csak nagyon szűkre szabott keretek között folyt. Ilyen körülmények között Magyarország 1922-ben mindössze kb. 1200 tonnát importált különböző edényárukból. Pedig a kereskedelem készletei már régen teljesen kimerültek. Így nem csoda, hogy a porcelántermékek ára a fogyasztók részére szinte elérhetetlen magasságokba emelkedett. A vásárlóközönség inkább csak az olcsóbb fajansz használati edényekre gondolhatott, de a hazai üzemek nagyobb mennyiségben ezt nem tudták gyártani. Ilyen körülmények között, a felvázolt hazai és nemzetközi viszonyok mellett alakult meg a szátoki kerámiaüzem.

A szátoki gyár alapításának elgondolása először az volt, hogy Szátok községben egy kisüzemet létesítenek, amelyet agyagedények gyártására rendeznek be. A község Romhánytól 4 km-re van, Romhányból ebben az időben csak kocsival lehetett megközelíteni. A műhely alapításának gondolatát először Wollner Fülöp szátoki kiskereskedő tervezte el, majd váltotta tervét valóra.

Az első világháború után a lakosság életszínvonala nagyot zuhant. Az árak a magasba szöktek. A munkások bére igen alacsony, a parasztság helyzete a négyévi háborúskodás után kétségbeejtő volt. Ebben az időben sorra létesültek a kis agyagipari műhelyek Magyarországon, mint például Basaharcon, Kisvárdán, Esztergomban. Az olcsó edény nagyon keresett árucikk volt, s ez a körülmény sarkallta Wollnert is arra, hogy fazekasműhelyt létesítsen, mivel Szátok környékén olyan agyagot vélt felfedezni, amely jó a fazekak készítéséhez, mázolásához. A fazekasműhely építését 1920-ban kezdték és 1921-ben épült fel. A mester maga Wollner volt, egy segéddel dolgozott. A műhelyben cserépedényeket, fazekakat, vázákat, virágcserepeket készítettek. A munkát kézzel végezték. A termelés akadozva ment, mert a vasútállomás 5 km-re volt, Romhányban, ami az áru elszállítását is körülményessé tette.

A termelés alacsony színvonalát, akadozását és természetesen a meggazdagodási lehetőséget látva Wollnerhez egy Himfy nevű ügyvéd is társult, akinek azonban kevés volt a pénze. Himfy társulása bizonyára nem lendítette fel a vállalkozást. Két földbirtokos; Schweitzer Iván és Cseh Zsigmond 1922-ben szintén társult Wollnerékhez. Nem elégedtek meg a műhely teljesítményével, és ezért elhatározták, hogy a termelés, a profit érdekében kibővítik. Kibéreltek egy nagyobb épületet Szátokon és itt folytatták a gyártást. A termelt cikkek árára, illetve a termelés alakulására vonatkozóan sajnos nincsenek konkrét adataink. Benkő Árpád szerint a termelés még ekkor is akadozva ment, és a bővített üzem létszáma kb. 10-12 fő volt.

A műhelyben a magyar munkások mellett, – akik a pécsi Zsolnay-gyárból jöttek, mint pl. Kisztner János – német szakmunkások is dolgoztak. Azt is tudjuk, hogy Wollner később kivált az üzletből, mivel a tőkéje komolyabb vállalkozáshoz kevésnek bizonyult. Schweitzer, Himfy és Cseh ugyanis komolyabb, több profitot biztosító áruk termelésére akartak berendezkedni.

Wollner kiválása után szerény alapokon 2 segéddel folytatta tovább az áruk gyártását. Schweitzerék dísztárgyak készítéséhez is hozzáfogtak, amelyhez viszont a szátoki agyag elégtelennek, rossznak bizonyult. 1922-ben az agyagot már Pilisvörösvárról hozták, amely piros színű, könnyen munkálható nyersanyag volt. A műhelyben dolgozott már egy Balázs György nevű festő is, aki szintén a pécsi Zsolnay-gyárból jött. Edényeiket „Ignifer szavatolt tűzálló edény” név alatt hozták forgalomba. A műhelyben a szakmunkások havi bére 200-250 korona volt.

1923 őszén a társak anyagi ereje teljesen kimerült és az üzem léte forgott kockán. Szükség volt tehát arra, hogy tőke után nézzenek. Az Angol–Magyar Bank Rt. finanszírozását sikerült is biztosítani és ekkor kapja meg az üzem a Szátoki Agyagipari Rt. nevet. A bank egy komoly, gépesített üzem létesítését határozta el a nagyobb termelés, nagyobb profit érdekében. A létesülendő új üzemhez több munkáskézre is szükség lett volna, ezért 10-12 család részére megkezdték a lakóépületek építését. Közben a kis műhely tovább folytatta a termelést. Az áruk választéka tovább bővült. A különböző edények mellett teáskészleteket, vázákat és egyéb használati cikkeket készítettek. Az edényeket és a többi árut belülről angobolták, ami annyit jelent, hogy a durva, félkész termékeket egy híg, festékes masszába mártják, majd festékkel díszítik. A műhelyben 1 festő, 1 formaöntő, 3 korongos, 2 kályhás és 5 segédmunkás dolgozott. Érdekes, hogy 1923-ban már kályhások is dolgoztak, aminek az a magyarázata, hogy cserépkályha-csempéket is gyártottak, bizonyára még kis mennyiségben.

Az üzemben a segédmunkások feladata az anyag előkészítése, égetése volt. A készárut szekereken kellett Romhányba szállítani, ahonnét vasúton vitték az ország minden részébe. A nyersanyagot is csak Romhányból tudták Szátokra szállítani. Ez költséges szállításnak bizonyult. A szállítás költséges volta is befolyásolta a műhely ingadozó termelését. A műhely létesítése már eleve elhamarkodott lépés volt, ugyanis a szátoki agyag kevésnek és rossznak bizonyult, így az ország más vidékeiről kellett a nyersanyagot szállítani. Ennek ellenére a szátoki kezdeményezés nem volt hiábavaló, hiszen az alapja, megkezdése lett egy jóval nagyobb gyárnak.

A Szátoki Agyagipari Rt. név alatt működő üzem vezetői a nehézségeket látva elhatározták, hogy Szátokon az építkezést abbahagyják és a szomszédos Romhány községben folytatják tovább, illetve kezdik meg egy nagyobb üzem építését. Ez az elgondolás célszerűnek bizonyult, hiszen Romhány községben vasútállomás is volt már, így a Szátokon mutatkozó szállítási nehézségeket egyszeriben meg tudták oldani. Az is közrejátszott az üzem áttelepítésénél, hogy Bánk és Felsőpetény környékén található kitűnő képlékenységű, kiválóan önthető agyag szintén könnyen szállíthatóvá vált a vasúton Romhány községbe. Az itt található nyersanyagot kezdte alkalmazni a gyár.

1922 kora tavaszán Romhányban a vasútállomással szemben lévő üres telekrészen elkezdték az építkezést. Schweitzer, hogy a vállalkozásban biztosítva legyen a részvénye, hajlandó volt szátoki birtokából egy megfelelő nagyságú földrészt elcserélni Romhány közepén, a vasúthoz közel lévő akácos telekért. Az építkezést Romhány község képviselő-testülete is nagyban támogatta, s a támogatásért cserébe feltételként szabta meg, hogy kedvezményes áron jusson téglához, cseréphez, továbbá leszögezte, hogy amennyiben a gyár bevezeti a villanyt, akkor a faluban is köteles legyen azt megtenni. 1923 őszén aránylag rövid idő alatt befejezték az üzem építését. A romhányi üzemet kőedénygyártásra tervezték és rendezték be, de emellett már foglalkoztak a cserépkályhacsempe gyártásával is. A szátoki üzem használható berendezéseit átszállították Romhányba, ahol még hosszú ideig használatban voltak. Szakmunkásokat a pécsi Zsolnay-gyárból toboroztak és a felépült üzem mellett lévő lakásokban helyezték el őket. Lakást azonban csak a messziről idejött munkásoknak biztosított az üzem az 1920-as években. 1924-25-ben érkeznek a gyárba Pécsről a Zsolnay-gyár szakmunkásai, akik nagy tapasztalattal, szervezőkészséggel rendelkeztek. Rögtön a termelés irányítását bízták rájuk a gyár tulajdonosai.

Az üzem igazgatója az üzem megindulása idejében Schweitzer Iván volt, de az Angol–Magyar Bank Rt. is küldött egy Havas Károly nevű igazgatót, és így két igazgató állt az üzem élén. Az egyik a banktőke képviselője, a másik pedig az ipari tőke képviselője volt. A bank tehát közvetlenül részt kért az üzem irányításából is. Az Angol–Magyar Bank Rt. minden eshetőségre biztosította magát, és ezért biztosította a kb. 300 kataszteri hold Schweitzer-féle birtokot. A pécsi Zsolnay-gyárból érkeztek Romhányba Benicsek Károly, Benicsek András, Eichert József, Berényi Ferenc, Kisztner János, Horváth Géza. Az új gyárban sokan olyanok is munkát vállaltak, akik már a Szátoki Agyagipari Rt.-nél is dolgoztak, mint például Dóbiás Lajos és Oravecz András. Az újonnan alapított gyár a kezdeti időszakban 40-50 romhányi lakosnak biztosított megélhetést, s ez a szám a későbbiekben fokozatosan emelkedett. A romhányi gyárat eredetileg kőedények gyártására tervezték, de mint korábban már említettem, foglalkoztak cserépkályhacsempe gyártásával is. A cserépkályhacsempe gyártásához azonban megfelelő műszaki emberre is szükség volt. Szátokon a cserépkályhacsempe gyártásával egy Kurt Müller nevű német szakmunkás kezdett foglalkozni. Müllernek nagy hasznát vették volna Romhányban is, de ő még Szátokon meghalt. A romhányi üzemnél fiai Otto Müller és Kurt Müller vették át a műszaki vezetést. A mészkőedény-gyártás úgy látszik nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, gyenge minőségűnek bizonyult. Ezért 1925 őszén a kőedénygyártást teljesen abbahagyták, és egyre inkább rátértek a nagyobb keresletű cserépkályhacsempe gyártására. Az 1925-ös üzleti évben 660 cserépkályhacsempét gyártottak, 1926-ban pedig már 1296 darabot.Müller fiai közül egyik sem volt szakember, és így az ő vezetésük alatt a gyár termékeinek minősége tovább esett. 1927-ben szakképzettségük hiánya miatt felmentették őket a gyár műszaki vezetése alól, majd a részvényesek Németországból egy Neumann Herman nevű szakembert hoztak a gyár élére. Neumann nagy szakértelemmel kezdett a munkához. Nagybátony-Újlaki Egyesült Iparművek Rt. Lloyd Kerámia gyárépülete Forrás:postcards.hungaricana.huA gyártást teljes egészében átállította a cserépkályhacsempe gyártására. Ekkor már a körkemencén kívül 3 db négyszögletes, fekvő kemencéje is volt az üzemnek, és ezen kívül egy kisebb kemencét is építettek a termelés fokozása érdekében. Neumann megérkezése után nagy változás állott be az üzemben, hiszen nagymértékben javult az áruk minősége. Neumann egy új típusú mázt kísérletezett ki. Szép, tetszetős színű mázzal és mintával gyártották a cserépkályhacsempéket. A gyár hírneve rövidesen ismertté vált az egész országban. A keresletet már ekkor sem tudták kielégíteni. Az 1927-es év azért is nevezetes a gyár történetében, mert ekkor fuzionált az Angol-Magyar Bank Rt-hez tartozó Nagybátony-Újlaki Egyesült Iparművek Rt-hez. A gyárban alkalmaztak ugyan különböző gépeket, de a kézi erővel végzett munka jelentősebb volt. Az agyagiparban ugyanis igen komplikált volt a gépek alkalmazása, különösen a mintázásnál, öntésnél, formázásnál. Ezeket a munkákat egészen 1963-ig kézi erővel végezték.

A Romhányi Cserépkályhagyár működésének kezdeti időszaka 1927-ben lezárult, a fúzió után tovább folyt a gyár termelése, illetve bővítése. 1928-29-től már épületkerámia-gyártással is kezdtek foglalkozni, többek között burkolólapok gyártásával. Az 1929-es gazdasági világválság után, 1931-ben megkezdték a falicsempék gyártását is. A munkások létszáma 1930-ban már 60-70 fő volt, heti bérük pedig a szakmunkásoknak 20-30 pengőt, míg a segédmunkásoknak 14-16 pengőt tett ki. Az elkövetkezendő évtizedekben a gyár kapacitása és hírneve tovább növekedett, a térség életében kulcsfontosságú szerepet töltött be. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a Corvin áruház kerámiáját, a Vígszínház kávézójának falburkolatát, valamint a Lukács- illetve a Gellért-fürdő kerámiáját is ebben a gyárban állították elő. Szomorú aktualitás azonban, hogy a nagy múltú és neves romhányi kerámiagyártás igen nehéz helyzetben van. Az egykori gyár a rendszerváltás időszakában 3 részre szakadt, s ezek közül napjainkban már csak egy működik.